Blog

Mázli lombikban

15, 9, 5, 3, 1. Furcsa, de az egész lombikprogramból a számok maradtak meg leginkább a fejemben. A hormonkezelés hatására tizenöt érett petesejtem lett (legalább is az utolsó ultrahang szerint), ebből kilencet találtak megtermékenyítésre alkalmasnak. Ötöt sikerült valóban megtermékenyíteni, az ötből viszont csak három osztódott szabályosan. A beültetés napjára csak egy maradt. A másik kettő elhalt. Az az egy viszont már lassan két éves.

Mindenki másképp éli meg, amikor kiderül, természetes úton nem lehet gyereke. Ha az ember évek óta próbálkozik, és végre rászánja magát a kivizsgálásra, akkor nyilvánvalóan már sejti, hogy nincs minden rendben. Mi is sejtettük…, de mégis… Ha egy orvos a szemedbe mondja az igazat, azért egy kicsit valami kettétörik benned. Mi is így voltunk ezzel. A spermavizsgálat után csak ültünk az autóban, és bámultuk a műszerfalat. Aztán Apa (mert most már az), egyszer csak megszólalt: „A lényeg, hogy LEHET.” Mint amikor nem találod a bejárati ajtó kulcsát a táskádban, de nem baj, mert a hátsó ajtóé ott van a lábtörlő alatt. Csak egy másik út. Ennyire egyszerű.

Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy Apa is így állt a dologhoz. Kicsit aggódtam miatta, de szerencsére sem az életkedvét, sem a férfiasságát nem vesztette el a hír hallatán. Teljesen nyíltan tudott beszélgetni másokkal is a dologról. Én pedig – látva, hogy Apával minden rendben – szintén pozitívan álltam az egészhez. Fogalmam sem volt, mi vár ránk, hány hónapig/évig tart majd a folyamat, és mi lesz a vége. De nem aggódtam.

“Ekkor még nem tudtuk, mit veszítenénk. Ezt csak utólag érti meg az ember.”

Mielőtt belevágtunk volna a programba, leültünk megbeszélni, hogy „mi lesz, ha…”. Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha csak sok év múlva sikerül? Mi lesz, ha sikerül, és ikrek lesznek? (A tervben eredetileg két embrió beültetése szerepelt, növelve az esélyeinket.) A örökbefogadás gondolatát hamar elvetettük. Habár mindketten fantasztikus dolognak tartjuk, valamiért úgy éreztük, nem ez a mi utunk. Eldöntöttük, ha a sokadik lombik sem sikerül, elfogadjuk, és berendezkedünk egy gyerek nélküli élethez. Utazunk, tanulunk, karriert építünk. Ekkor még nem tudtuk, mit veszítenénk. Ezt csak utólag érti meg az ember.

Szeptemberben kezdtük a kivizsgálásokat a meddőségi központban, és következő év júniusára kaptunk időpontot lombikra. Ez a nem fizetős várólista. A program anyagi részéről nem szeretnék beszélni. A fizetős nagyon sokba kerül, a nem fizetős pedig csak sokba. (A díjak nyilvánosak, bárki utánanézhet a meddőségi központok weboldalain.) Egyáltalán nem bántuk, hogy hónapokat kell várni. Bíztunk benne, hogy a várakozás alatt sikerül természetes úton teherbe esni. Nem sikerült.

Áprilisban kezdtünk „mintát gyűjteni”. Igen, ezt így nevezik a bennfentesek. Kb. két hetente jártunk a meddőségi központba, hogy Apa tiszteletét tegye az intim szoba nevű helyiségben. A spermamintát minden alkalommal megvizsgálták, és kiválogatták belőle az életképes katonákat, amiket aztán lefagyasztottak későbbre. Ez tulajdonképpen csak óvintézkedés volt arra az esetre, ha a petesejtleszívás napján adott mintában nem találnak megfelelő mennyiségű/minőségű ondósejtet. Szerencsére találtak.

“…egyetlen dolog van, ami a látszólag nyomorult helyzeteket elviselhetővé teszi: a humor.”

Ez az „élmény” azonban megtanított minket arra, hogy egyetlen dolog van, ami a látszólag nyomorult helyzeteket elviselhetővé teszi: a humor. Önsajnálat helyett önirónia. Sokszor szinte hazáig nevettünk az autóban egy-egy mintaadás után. Az intim szobában elhelyezett, minimum húszéves szexlapon, vagy a takarítónőn, aki mindig tudta, mikor kell bekopogni.

Senki előtt nem voltunk hajlandók titkolózni. Minden családtagunk és barátunk tudta, hogy lombikprogramban veszünk részt. Nekünk könnyebb volt így. Hogy beszélhettünk róla, hogy elmondhattuk, épp hol tart a folyamat. Kimondottan jól esett, hogy velünk izgultak, és folyamatosan küldték a pozitív energiát.

Májusban kezdtük a hormonkezelést. Azelőtt soha nem adtam még be magamnak injekciót, de meglepően könnyen ment. A legelsőnél azért egy pillanatra haboztam, de a többinél már nem volt semmi gond. Szépen belejöttem, és megúsztam egy-két lila folttal az egészet. A kezelés alatt folyamatosan jártunk a központba, ahol ultrahanggal ellenőrizték, minden rendben halad-e. Tizenöt petesejtet számolt az orvos, büszke is voltam magamra, hogy „húúú, a termékenység szobra vagyok”. Velem ellentétben neki nem volt humora. Hiába is próbálkoztam, egy mosolyt sem tudtam kicsalni tőle. Viszont kiválóan értette a dolgát, és tulajdonképpen ez volt a lényeg.

Közeledett a petesejtleszívás napja. Reggel, éhgyomorra, kávé nélkül érkeztünk, és emlékszem, az volt a legnagyobb problémám, hogy el kellett árulnom, hány kiló vagyok. Mikor felébredtem az altatásból, az embriológus örömmel újságolta, hogy kilenc petesejtem lett. Próbáltam csendben ujjongani, mert a szobában lévő sorstársaim közül volt, akinek csak egyet sikerült leszívni. Aztán később rájöttem, hogy a lombikprogramban egyáltalán nem a mennyiség számít. Amíg én ébredeztem, Apa az intim szobában ismét megtöltött egy steril poharat. Aztán három nap reménykedés következett.

“Menjünk, hozzuk haza!”

Minden nap érdeklődhettünk, hogy állnak az embrióink éppen. A kilenc petesejtből ötöt sikerült megtermékenyíteni, első nap ezt az információt kaptuk. Az több mint a fele, gondoltuk, nem rossz ez így kezdésnek. Következő nap kiderült, hogy az ötből csak három osztódott szabályosan. Itt már kicsit kezdtünk aggódni. A beültetés napján reggel is telefonáltunk. Nagyon bíztunk benne, hogy mind a három megvan, és így még talán fagyasztásra is lesz lehetőségünk, a későbbiekre gondolva. „Csak egy maradt.” Ezt a választ kaptuk. Eléggé elszomorodtunk, de aztán Apa ebben a helyzetben is meglátta a jót, és azt mondta, „Menjünk, hozzuk haza.”

A beültetés után tizenegy nap várakozás következett. Apa szabadságot vett ki, én pedig táppénzen voltam abban a közel két hétben. Egy napot feküdtem összesen, nem bírtam többet. Inkább sétáltunk, horgásztunk, jókat ettünk, olvastunk, pihentünk. Lassan teltek a napok, de kellemesen. Eszembe sem jutott otthon tesztet csinálni. A tizenegyedik nap előtt valószínűleg ki sem mutatta volna a terhességet. Aztán eljött a nagy nap. Jobban készültem rá, mint az esküvőnkre. Reggel álltam a szekrény előtt, és kiválasztottam egy királykék nyári ruhát az alkalomra. Furcsán hangzik ez így, de jól akartam kinézni, amikor közlik, babát várok. Hogy még emlékezetesebb legyen a pillanat.

Odaértünk. Beadtam a laborba a vizeletmintát, és vártunk, hogy szólítsanak. Egyedül akartam bemenni, hogy Apával én tudjam közölni a hírt, ne mástól hallja először. Kb. öt perc várakozás után behívtak. Egy szimpatikus, fiatal (talán) laborasszisztens kérdezte, csináltam-e otthon tesztet. Mondtam, hogy nem. Végül rám nézett, és azt mondta: „Ez bizony pozitív.” Annyira sikongattam örömömben, hogy a váróban mindenki hallotta. Apa is. Így, amikor kiléptem az ajtón, már könnyes volt a szeme. Kimondhatatlanul boldog pillanat volt.

Az utánam következő sírva jött ki az ajtón. Nem örömkönnyek voltak. Az ötödik lombik sem sikerült. Elkezdett furdalni a lelkiismeret, hogy az előbb látta az örömömet, és még gratulált is. Neki jóval göröngyösebb út jutott, mint nekem. Bárcsak adhattam volna neki egy kis erőt. Vagy szerencsét a miénkből, mert nekünk jócskán kijutott belőle.

Miután megtudtuk az eredményt, az orvos behívott egy vizsgálatra, és megállapította: „Ön jelenleg terhes.” Jelenleg. Nyilván a sokéves tapasztalat szólt belőle, de nem zavart. Biztos voltam benne, hogy itt már nem történhet semmi baj. A „jelenleg” negyven hét plusz három napig tartott. 😊

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s