Blog

Bezzeg az én időmben! – generációs különbségek a nevelésben

Napjainkban a környezetemben egyre többen próbálják tudatosabban nevelni a gyermeküket. Ha kitekintek ebből a közegből azonban nem ők és mi vagyunk a többség. Nem tudom ez jó-e vagy sem, azt hiszem inkább családja válogatja.

Biztosan van, akik ösztönösen, a hozott minták alapján nagyon jól nevelik a gyermeküket, szeretettel, biztonságban, egészségben, anélkül, hogy ezt “tudatosan” tennék. De sok családban vannak régi, rossz minták, berögződések, amelyek között van olyan, amellyel én, személy szerint nem tudok azonosulni, és nem is tartom jónak. Nem arra gondolok, ha valaki mondjuk szigorúbb, hanem arra, aki mondjuk lelkileg, vagy fizikailag bántalmazza a gyermekét, netalán el is hanyagolja (a szó bármely értelmében). Nem csak a szélsőségekről van szó, amiből tudjuk, hogy sajnos nem egy példa van, hanem arra, hogy nálam nem fér bele például a pofon, a testi fenyítés a gyereknevelésbe, vagy az, hogy megalázzam a gyermekemet.

Látok azonban olyan édesanyákat is magam körül, akik nagyon bizonytalanok. Na nem, mintha bárki elvárná, hogy 1000%-os magabiztossággal neveljünk gyereket, szerintem ez elég ritka (ha egyáltalán van rá példa…). Ezek az édesanyák, akik nem tudják mi lenne számukra a legideálisabb irány. Hoznak egy mintát magukkal, közben olvasnak hozzá némi szakirodalmat, innen-onnan informálódnak, az anyósuk is mást mond, mi volna a legjobb? Nincs rá jó válasz, mindenkinek magának kell tudni, hogy milyen értékeket szeretne továbbadni a gyermekének, és meg kell találni a módját annak, hogyan tudja ezt megvalósítani. De, mint tudjuk, a gyerekek sem egyformák, még a testvérek között sem működhetnek ugyanazok a nevelési módszerek, ha az értékrend ugyanaz is.

A tutit nem tudom megmondani. Egy gyermekünk van, kezdő szülők vagyunk. Úgy vélem jó mintákat hozunk otthonról, jók az ösztöneink, megérzéseink, de hozzáteszünk ezt-azt a szakirodalomból is. Ezt gyúrjuk össze egy nagy gombóccá. Úgy látom a kislányomon, hogy egyelőre ez jól működik, bár még korai volna bármit is kijelenteni. Majd 20 év múlva, ha látom, hogy sikerült jó alapokat biztosítanunk neki érzelmileg, szellemileg, fizikailag, akkor nyugodtan hátradőlök, mert tudni fogom, hogy mi megtettük, amit tudtunk.

Nagyszüleink korában

A legnagyobb különbséget talán abban látom (saját tapasztalatom szerint), hogy régen, a nagyszüleim idejében teljesen elfogadott volt a tekintélyelvű nevelés. Amit a szülők mondtak, annak úgy kellett lennie, nincs helye a hisztinek, a feleselésnek, az engedetlenségnek. Parancsoltak a gyerekeiknek, nem pedig kértek, néha talán meg is félemlítették őket.

Nagyszüleimnél például egy-egy beszélgetés során volt is hasonló tapasztalatom. Például, amikor Lottit nehezen tudtuk lefektetni esténként, megkérdeztem az egyik nagymamámat, hogy anno, ha mi (az unokák), nem akartunk aludni, mivel altatott el minket? Nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy “Rátok parancsoltunk, hogy tessék aludni.” Nem mondom, hogy meglepődtem a válaszon, de a határozottság, ahogy mondta, az meglepett. Mintha ez volna az egyetlen megoldás, és érezhetően számára ez egy teljesen elfogadott módszer. Kicsit még sugallta is, hogy tán meg kéne nekem is próbálni.

man-3723548.jpg

Arra is volt példa, hogy telefonon beszélgettem vele, érdeklődött, hogy van Lotti. Mondtam, hogy jól, aktív, vidám, kiegyensúlyozott. Majd a következő kérdés hangzott el: “De most már elkezdtétek fegyelmezni, ugye?” Gyorsan vissza is kérdeztem, hogy érti? Itt szerintem próbált szépíteni, mert érezte, hogy nem tetszik a kérdés. “Úgy értem, hogy ha valamit nem szabad, azt mondjátok neki.” Persze, de ez eddig is így volt, mondtam neki, ha például a konnektorba akart nyúlni, hogy nem szabad, mert veszélyes, vagy ha mondjuk az üveges vitrint csapkodta. De nem ráförmedve, hanem türelmesen, megindokolva. Még, ha most nem is mindig érti, egyszer majd fogja. Szerintem jó, ha magyarázatot adunk rá, hogy miért szóltunk rá, mert előfordulhat, hogy nem értik azt miért ne szabadna.

Nagyszüleim idejében, ha egy gyerek mégsem viselkedett a szülei elvárásai szerint valószínűleg megbüntették, esetleg elcsattant egy-két atyai pofon is. Én jobban hiszek abban, hogy kérjünk, magyarázzunk, kommunikáljunk a gyerekkel, alakítsunk ki megfelelő bizalmat, mert ha az nincs meg kiskorban, a kamaszkorban valószínűleg nagyon nehéz dolgunk lesz (egyébként is…).

A szüleim korosztályában sok önbizalomhiányos felnőttet látok (talán ezért, talán nem..), akiknek valószínűleg letörték a kis önbizalmát gyerekként. Nem lehetett véleményük, és volt, hogy csak parancsot teljesítettek. Nem biztos, hogy kellőképpen megtanulták kifejezni az érzéseiket azok, akik ilyen légkörben nevelkedtek, hiszen a gyerekkoruk nem erről szólt. Nem volt helye a sírásnak (főleg a fiúk esetében), vagy a hisztinek.

Sok szülő ezt kapta otthonról mintaként, de biztosan volt olyan is, aki már abban az időben sem tudott ezzel azonosulni. Valószínűleg ők lehettek kevesebben.

Sokszor több generáció élt együtt, egy házban, de biztosan közel egymáshoz. Az volt a minta, amit a szülőktől, nagyszülőktől láttak, nem nagyon volt más. Az volt a norma, amit ők is tovább vittek. Talán okuk sem volt azt megkérdőjelezni. Arra is láttam példát, a saját családomban is, hogy volt, akit bizonyos ideig nem a saját szülei neveltek (mert ők dolgoztak például), hanem a nagyszüleik, sőt tudok olyan esetről is, akit a nagybátyjáék neveltek néhány évig.

Én személy szerint nem tudom elképzelni, hogy több generáció együtt éljen manapság, vagy, hogy ne én neveljem a gyerekemet. Nem azért, mert bárkivel bajom volna, hanem mert nekem már nem az a “normális”. Szeretem az életünket. Annak persze nagyon örülnék, ha a nagyszülők közelebb laknának hozzánk (sajnos 2 órányira laknak mindkettőnk szülei), hétvégente találkozhatnánk, együtt unokázhatnának, vagy átjöhetnének egy-egy délután, együtt kirándulhatnánk stb. De erre egyelőre sajnos nem látok esélyt.

A generációs különbségeket családon belül is látom nevelés terén. Látok arra utalásokat a nagyszüleimnél (akik egészen más közegben nőttek fel), hogy furcsálják, amit én gyereknevelés címszó alatt “csinálok”. Néha, még úgy érzem mindig 10 éves kislánynak tartanak, akinek fogalma sincs, hogy mit kellene egy gyerekkel kezdeni. Bezzeg ők, hány év tapasztalattal, felnevelt gyerekkel a hátuk mögött, meg tudnák nekem mondani, hogy mit kéne tennem. Köszönöm nem, boldogulunk 🙂

Szüleink korában

A mi szüleink korosztálya, akiknek többsége a tekintélyelvű nevelést kapta otthon, köszönték szépen, a 80-as években annak ellenkezőjét próbálták a saját gyermekeiknél alkalmazni. Talán kicsit át is billent a mérleg, legalábbis, ha a saját gyerekkoromra gondolok, és a körülöttem lévő gyerekekre. Csodálatos szüleim vannak, nagyon jó nevelést kaptam, és vannak is minták, amelyeket igyekszem én is tovább vinni. A saját korosztályomat végignézve azonban látok olyan felnőtteket, akik 30-as életévükig nem tanulták meg mi az a felelősség, hogy a szüleiket tisztelni kell, és, hogy nem fog minden az ölükbe hullani

people-2590527.jpg

Igen, talán vannak olyan felnőttek a saját korosztályomba, akiknek a szülei túlzottan elnézőek, engedékenyek, kényeztetőek voltak, hiszen próbálták mindazt a gondoskodást, megértést megadni a gyermekeiknek, amikből ők úgy érezték nem kaptak eleget. Abban biztos vagyok, hogy a legjobbat szerették volna adni a gyerekeiknek, de talán kicsit ezzel meg is nehezítették a felnőtté válásukat.

Azon felül, hogy régen milyen elvek mentén nevelték a gyermekeiket azt se felejtsük el, hogy nem csak a szülők, a gyerekek és a világ is változott azóta. Felgyorsult, digitalizált, rohanó világot élünk, ami tele van impulzusokkal, ingerekkel, és ezeket a gyerekeink sem tudják elkerülni. Így, azt hiszem a régi nevelési módszerek, amelyek anno jól működtek, ma nem biztos, hogy ugyanolyan hatékonyak lennének, mint akkor.

Számos új veszély és kihívás, na és persze lehetőség is vár a mai gyerekekre.

Napjainkban

Ha röviden megpróbálnám összefoglalni, akkor úgy látom, hogy a mai szülők többsége, akik tudatosságot visznek a nevelésbe, igyekeznek olyan egyensúlyt találni, ahol a gyerekeik megadják számukra a kellő tiszteletet, tudnak felelősséget vállalni, megtanulnak önállóak lenni, ugyanakkor szoros és kötődő a kapcsolatuk a szüleikkel. Nem a megfélemlítés, a “túlzott” engedékenység a cél, hanem, hogy megtanuljanak önmaguk lenni, kiteljesedni, boldogulni a világban, boldogok lenni és tanulják meg kezelni az érzelmeiket.

Általában, és ebben is hiszek az aranyközépútban. Minden nevelési módszernek megvannak a maga előnyei és hátrányai, nehéz megtalálni a kellő egyensúlyt, ez biztos. És abban a gondolatban is van valami, hogy a gyereknevelés inkább hasonlít kísérletezésre, mint tudatos gyakorlatnak. Hiszen úgyis 20 év múlva tudjuk csak meg, hogy mindent jól csináltuk-e.

Nincs könnyű dolgunk, úgy gondolom régen sem volt, de jó iránynak tartom, ha nincs megfelelő nevelési minta, amit tovább vihetnénk, hogy az ösztönösséget tudatossággal egészítjük ki a gyereknevelés terén. Nincs egy jó módszer, hiszen nincsen két egyforma gyerek sem. Hiszem, hogy mindenki meg tudja találni a számára és gyermeke számára legmegfelelőbb nevelési stílust, de nem is biztos, hogy túl kell ezt gondolni. Legyen meg az értékrend, amit tovább szeretnénk adni, amivel azonosulni tudunk, hitelesek tudunk benne lenni, és amihez tudunk nyúlni, ha ösztöneink elhagynak, és ezt tudjuk igazítani gyermekünk személyiségéhez és korosztályához egyaránt. Nem könnyű? Nem, nagyon nem! Megéri? Meg, minden egyes perce!

Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy, ami a legfontosabb az a SZERETET! ❤

Ezt nem pótolhatja egy módszer, vagy szakirodalom sem.

Képek forrása: http://www.pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s