Blog

Vetélésem története – I. rész

Amikor egy nő megtudja, hogy várandós, vagy nagyon boldog, vagy nagyon nem. Mi azok voltunk. Azok voltunk, mert szerettünk volna még egy babát, habár az időzítésben nem voltunk biztosak, így nem is tettünk meg mindent érte. Kicsit meglepetésként ért minket, mert nem vagyok az a könnyen teherbeesős típus. Éppen ezért, amikor elmondtam a férjemnek, hogy babát várok, videóra vettem a reakcióját. Annyira boldog volt, el sem hitte először, hogy tényleg érkezik a kistesó hozzánk. Sajnos a boldogságunk nem tartott sokáig.

Több hétnyi idegeskedés, remény után, végül elveszítettük a kisbabánkat. Velünk volt, vártuk, most még sincs itt. Megszakad a szívem, ha erre gondolok.

A missed ab-ra egy csütörtöki napon került sor. Úgy éreztem ez lesz a legnehezebb nap, akkor fog tudatosulni bennem még inkább, hogy már nincs velünk. Próbáltam tartani magam, a férjem és a kislányom miatt is, azt hiszem kicsit talán el is nyomtam azt a mély fájdalmat, ami bennem volt.

A férjem bejött velem. A szokásos adminisztráció után felvettek a nőgyógyászatra, ahol a kórházi hálóingben várakoztam. Nem tudtam mikor következem. Üres volt a fejem, nem akartam belegondolni miért is vagyok ott, csak legyek túl rajta, és had menjek haza.
10.30 körül jött értem a betegszállító. Levitt a műtőkhöz. Egy nagyon vidám, talán 30-as évei végén járó férfi volt. Kicsit elvonta a figyelmem arról, miért is vagyok ott. Amíg a műtőknél vártam, a kórházi dolgozók által “box”-nak nevezett folyosón hallgattam a dolgozók beszélgetéseit és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mi fog történni. Még mindig tartottam magam.

Nem tudom, hogy jó, vagy rossz stratégia volt-e, de próbáltam nem mélyen belegondolni a történtekbe, mert ha mégis megtettem, akkor rémisztő képek futottak végig a fejemben. Meghalt, meghalt a kisbabám, aki most még bennem van, de el fogják venni. Fizikailag is eltávolodunk egymástól. Abban a két hétben, amikor még meg volt bennünk a remény, próbáltam vele beszélgetni. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretjük, és bárhogy döntsön, mi mindig szeretni fogjuk. Ő mindig a mi kisbabánk marad. Ha velünk marad, nagyon várjuk, ha még sem, fájdalommal, de tudomásul vesszük.

Hiszek benne, hogy mindennek oka van, hiszem, hogy annak is oka volt, hogy ez megtörtént, és nem maradt velünk. Abban is hiszek, hogy talán a kis lelke még egyszer visszatalál hozzánk, és másodszor is minket választ szüleinek. Ha ilyen létezik, talán, ha nem, akkor csak segít a feldolgozásában, és én így teszem helyre magamban az érzéseket.

Bevittek a műtőbe. Egy idősebb aneszteziológus jött oda hozzám, és megkérdezte, hogy hány kiló vagyok. Válaszoltam. Ott feküdtem, lelkileg összetörve, de arra nem voltam felkészülve, hogy még azelőtt, hogy elveszik a babámat, meg kell hallgatnom és végig kell még néznem az ő reakcióját is. Savanyú arccal, húzva a száját fejtette ki több mondatban és kérdésben, hogy hát ez nagyon sok, hogy jött össze ez a nagy súly? Fel sem fogtam, hogy tudta miért vagyok ott, miért fekszem azon az ágyon, és neki van ahhoz még képe, hogy a súlyomon szörnyülködjön? Úgy éreztem, hogy nem ember az ilyen. Rajta kívül egyébként mindenki nagyon kedves volt, tette a dolgát. Még a box-ban, amíg feküdtem is odahajolt egy ismeretlen orvos, hogy jól vagyok, minden rendben? Nagyon emberséges volt mindenki, kivéve ez a hölgy.

Alig vártam, hogy túl legyek a műszeres befejezésen, de először nem találtak vénát. Szanaszét bökdösték a két kezemet, mire el tudtak altatni. Még 10 nap után is lila a bal kézfejem. Nyilván nem tehetnek róla, csak ott akkor még ez is….

Próbáltam teljesen kikapcsolni az agyamat, de egy momentum visszarántott a valóságba: az egyik asszisztens megkért, hogy csússzak lejjebb még az ágyon, majd alám tette a fém edényt. Sosem fogom elfelejteni a fém hangját, ahogy éppen leteszi. Azt, amibe az én kisbabám kerülni fog. Egy rideg, hideg, fém edény.

A műtét után nehezen ébredeztem a műtőben, de ahogy kitoltak a boxba, eleredtek a könnyeim. Kijött a feszültség, kijött az összes elnyomott érzésem, amit addig próbáltam palástolni. Már nem tudtam tartani magam, kijött minden fájdalom. Még az nap hazajöhettem.

53324225_10210793424110025_8693973736589623296_n.jpg

A férjem azon a héten itthon volt, hármasban töltöttük azt a pár napot. Rengeteget segített, fizikailag és lelkileg is, hogy itthon volt. Bár pihenni nem nagyon tudtam. Úgy éreztem csinálnom kell valamit. Mintha a gondolataim elől menekültem volna. Főztem, takarítottam.

Utólag azt gondolom többet kellett volna pihennem. Elfáradtam, testileg és lelkileg is. Talán hagynom kellett volna, hogy kicsit jobban megéljem a fájdalmakat akkor. De nem akartam elhagyni magam.

Azt hittem, ahogy telnek a napok, majd mindig kicsit könnyebb lesz. Hullámzó, de még mindig van, hogy 1-1 percre elerednek a könnyeim, és vannak napok, amikor kicsit depressziósnak érzem magam. Összességében azért úgy gondolom, aki nem tud a történtekről, nem veszi rajtam észre. A kislányomra és a férjemre koncentrálok, sok időt töltünk együtt. Tudom, hogy a férjemnek sem könnyű. Az első néhány napban volt, hogy ő is elérzékenyült, mégis tartja magát, hogy engem tudjon támogatni. Nagyon köszönöm neki!

Amikor ezeket a sorokat írom 10 nap telt el a missed ab óta. Kell még egy kis idő, hogy el tudjam fogadni, hogy ez velünk is megtörtént. Elveszítettünk egy babát, aki úgy érzem kisfiú volt.
Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, felejtsem el. Nem fogom! Nem is lehet! Ugyanúgy a mi kisbabánk volt, még akkor is, ha ez nem tartott sokáig. Nem elfelejteni szeretném, csupán feldolgozni, és helyére tenni az érzéseimet, gondolataimat.

Ezúton is köszönöm Verának, aki egy rajzzal segíti a veszteségünk feldolgozását, és a későbbi emlékezést arra, hogy igen, volt egy kisbabánk, akit nem ismerhettünk meg.

53694097_231066924397964_2386131663261270016_n.jpg

Szeretnék néhány sorban, itt is, elbúcsúzni tőle.

Drága Kincsem!

Nehéz tőled elbúcsúzni, úgy, hogy sohasem ölelhettünk magunkhoz. Nem volt lehetőségünk rá, hogy igazán megismerhessünk téged. Rövid volt az együtt töltött idő. Ha kicsit is, de velünk lehettél. Remélem tudod, hogy mennyire szeretünk, és vártunk. Az anyukád, az apukád, és a nővéred.

Nem értünk egyet azokkal, akik azt javasolták nekünk, hogy felejtsünk el. Sosem fogunk elfelejteni, mert te a mi babánk voltál. Biztosan megvolt az okod rá, hogy nem maradtál velünk. Próbáljuk feldolgozni a hiányodat, helyre tenni az érzéseinket.

Szívünkben örökké velünk leszel, sosem feledünk. Reméljük egyszer talán még megismerhetünk.

Nagyon szeretünk!

Anya, Apa, Lotti

 

Nők, édesanyák, akik hasonló megpróbáltatásokon mentek keresztül, remélem van mellettetek valaki, akivel osztozni tudtok a gyászotokban. Valaki, aki szeret titeket, és aki segít feldolgozni a történteket, és az űrt, magányt, amit a kisbabátok hagyott maga után.

A blog kapcsán a várandósság elején elkezdtem írni egy Anyanaplót. Ennek, és a vetélésem részleteit a 2. részben olvashatjátok majd.

 

Képek forrása: www. pixabay.com

A bejegyzés tartalmaz saját képeket is, melyek másolása, felhasználása szigorúan tilos!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s