Blog

Család született

Délután háromkor enyhe alhasi görcsre ébredtem a kanapén. Az utolsó hetekben gyakran aludtam egyet ebéd után. Egyrészt jól esett, másrészt pedig –megfogadva egy jó barát tanácsát- igyekeztem minél többet pihenni nappal is, hátha éjjel indul be a szülés. A görcsnek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, pedig ekkor már három napja túlhordtam Dorkát. Délelőtt voltam a kórházban NST-n, ahol mindent rendben találtak, így meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg megindult a szülés. Aztán húsz perc múlva újabb görcs következett. Erre már jobban tudtam figyelni (az előző még félálomban ért), és feltűnt, hogy ennek bizony ideje van: egyszer csak kezdődik, tart valameddig, és aztán véget ér. És ekkor hasított belém a felismerés: fájásom volt. Szülni fogok.

pregnant-216160_1280

Az ide vezető kilenc hónap maga volt a megtestesült nyugalom és egyszerűség. A várandósságom teljesen problémamentes volt, de valahogy én mindig is ilyenre készültem. Annyira természetes és magától értetődő volt minden, mintha csak erre teremtődtem volna. Ennek megfelelően fel is szedtem közel húsz kilót, de ez egyáltalán nem zavart. Egy boldog bálna voltam.

Szóval… mivel szinte lubickoltam ebben a terhességnek nevezett csodás állapotban, valahogy bele sem gondoltam abba, hogy ennek bizony most jött el a vége. Nagyon vártam Dorkát, sőt, imádtam a várakozás minden percét. Nem akartam, hogy vége legyen. De őt is akartam. Végre látni, hallani, érezni. Felfedezni, hogy ki ő. Ezekkel az érzésekkel hívtam fel Apát négy óra körül, akkor már öt perces fájásokkal. Sosem ért még haza ilyen gyorsan. Hozott szendvicseket, üdítőt, mint aki körülbelül kirándulásra készül. Nagyjából a kedve is olyan volt: vidám, izgatott, de egy cseppet sem stresszes. Később persze bevallotta, hogy ennek egy jó része színjáték volt, engem próbált nyugtatni vele. Működött.

Öt órakor már három percenként jöttek a fájások, ezért felhívtam az orvosomat, hogy szóljak neki, lassan indulunk a kórházba. A csomagom már hetek óta összepakolva állt az előtérben, néha még meg is kocsikáztattuk, ha épp hosszabb útra mentünk valahova, biztos, ami biztos alapon. Nehogy apának kelljen S.O.S. hálóinget vásárolnia valahol, mert a nyakamat tettem volna rá, hogy valami piros csipkéssel állított volna be a szülőszobára. A telefon után egy gyors fürdés, öltözés, és hatkor már a kórház előtt álltunk. Ahogy kiszálltam az autóból, elfolyt a magzatvizem. Apa arcán azért láttam némi megkönnyebbülést, hogy nem a bőrülésre sikerült, de gyorsan észbe kapott, és (szerencséjére) nem mondta ki.

Mire felértünk a szülőszobára, az orvosom már ott várt bennünket frissen, magabiztosan, mosollyal az arcán. Nagyon szerettem a stílusát, a gondozás alatt is végig így viszonyult hozzám. Sosem pátyolgatott, de nem is volt rá szükségem. Lendülete, fiatalos lelkesedése mindig rám ragadt, örömmel jártam hozzá. Közben megérkezett a szülésznő is, ő ügyeletes volt, nem én választottam. Ennek ellenére maximálisan elégedett voltam vele. Kedves, közvetlen nő volt, minden pillanatban számíthattam rá, rendkívül hálás vagyok neki. Gyors adminisztráció után az orvosom megvizsgált, és örömmel tudatta, hogy a méhszájam kétujjnyira nyitva van, és minden jel arra mutat, hogy itt ma baba lesz.

hospital-484848_1920

Apás szülést terveztünk kezdetektől fogva. Pontosabban megegyeztünk Apával, hogy mindenképpen bejön, és ha szülés közben bármelyikünk úgy érezné, hogy kellemetlen a jelenléte, akkor kimegy a folyosóra. Ő tipikusan az az ember, akinek már a „kórházszagtól” is felfordul a gyomra, így megmondom őszintén, nem számítottam túl nagy támogatásra a részéről. Én pedig egy olyan típusú ember vagyok, aki a nehéz helyzeteket könnyebben dolgozza fel egyedül, mint támogatással. Jó kis páros vagyunk…tudom. De ebbe közösen akartunk belevágni. És jól döntöttünk. Viszont akadt egy kis gondunk Apa ruhájával, ugyanis az egész városban nem találtunk akkorát, ami összeért volna a hátán (nem kis darab a drágám). De szerencsére az orvosom ezt a helyzetet is megoldotta, és pillanatok alatt ott termett egy kórházi ruhával. Mint kiderült, dolgozik a szülészeten egy jól megtermett műtős fiú, aki miatt mindig rendelnek óriás méretet. Viccesen meg is jegyeztem, hogy mindenképpen neki szóljanak, ha esetleg engem emelgetni kell majd valamiért.

A történtek hatására jókedvűen mentem be az előkészítőbe, ahol a beöntés miatt azért kicsit legörbült a szám, de nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elképzeltem. A fájásaim egyre erősödtek és sűrűsödtek. A zuhany alatt álltam éppen, amikor hirtelen bevillant, hogy Apával nem szóltunk senkinek, se családnak, se barátoknak, hogy beindult a szülés. De aztán a fájdalom el is terelte a figyelmemet erről, és így utólag visszagondolva jó volt ez így. Csak a kettőnk „bulija” lett. Egy olyan buli, ahonnan aztán hárman mentünk haza.

creek-593146_1920

Este nyolckor a szülőszobán feküdtem és vajúdtam. Apa mellettem ült, és leste minden kívánságomat. Ekkor már nagyon fájt. Felálltam, sétáltam, labdán ültem, de sehogy sem volt jó. Fájásszünetben mindig próbáltam „elvonulni” kicsit. Azt képzeltem, hogy egy folyóparton állok, lábam bokáig a vízben. A víz nagyon hideg és gyors folyású, de kimondottan jól esik, ahogy végigsodor a lábfejemen. Azóta már többször álmodtam ezzel a hellyel, amit akkor a fejemben létrehoztam. Lehet, hogy létezik valahol.

Ránéztem az órára, éjfél volt. Meglepően gyorsan telt az idő. Szóltam Apának, hogy ha ennek vége, rohanjon haza, mert a kutyáink nem kaptak vacsorát. (Neki már korábban eszébe jutott, csak nem merte mondani.) És hát tévedett az orvosom, aznap nem lett baba. Már nagyon fáradt voltam. Teljesen más fájdalmat éreztem, mint amilyet elképzeltem szülés előtt.

Egy óra után jött az első tolófájás. Aztán még kettő. És mintha elvágták volna, megszűnt minden fájdalmam. Nem jött több összehúzódás. Dorka viszont még bent volt. Én nagyon fáradt voltam, és nem csak fájdalmam, de erőm sem volt. Csak azt éreztem, hogy aludni akarok. Kaptam oxitocint, amire – nem tudni miért – de egyáltalán nem reagált a szervezetem. Az orvosom arcán aggodalmat láttam. Pár másodperc gondolkodás után szólt a szülésznőnek, hogy vacuum-os befejezésre lesz szükség. Hirtelen felgyorsultak az események. A gátmetszésre nem is emlékszem igazán, és arra sem, hogy mikor küldték ki Apát. Aztán szóltak, hogy nyomjak. Teljes erőmből. Hiába nincs fájás, akkor is. És egyszer csak kint volt Dorka feje, aztán pillanatokon belül a teste is. Nem sírt. Nem tudom, mennyi ideig volt csend, talán csak másodpercekig, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Aztán egyszer csak meghallottam a hangát. Mintha mély vízből rántottak volna elő. És is újra lélegeztem.

family-1139096_1920

Nem tették rám Dorkát, ellátást igényelt. Inkubátorba helyezték, megfigyelték még egy kis ideig. Addig az orvosom és a szülésznő elláttak. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Apa belépett a szobába, kezében a kislányunkkal. Akkor értettem csak meg, mi történt velünk. Család lettünk. Végérvényesen, elválaszthatatlanul.

Dorka 01.59 perckor született, 4000 grammal és 57 centivel. Néhány maszkos befúvás után felsírt. Gyönyörű volt, a legszebb, akit valaha láttam. Még a púp ellenére is a fején, amit a vacuum hagyott. A szülés – minden nehézség ellenére – életem eddigi legszebb élménye volt. Apának pedig azóta két szerelme van.

Képek forrása: http://www.pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s