Blog

Kezdődik….. a dackorszak

Új kihívások elé nézünk. Megérkezett a dackorszak az életünkbe. De attól tartok ez még csak az ízelítő! A nappaliban, konyhában a járólapon eldobja magát, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, vagy csak nem úgy sikerül valami. Néha indok sem kell hozzá, elég egy nehezebb nap, amikor ő is frontos (én is…), és az egész napunkat végig kíséri a durcis fejhangon visítás, “földre dobom magam”.

De vajon hova fogja ezt még később fokozni? Mi lesz még ennél intenzívebb?

Igen tudom, ebben a korban az érzelmek dominálnak, a racionális gondolkodás majd úgy 6 éves korban csöppen bele az életünkbe.

Addig jönnek a nekem ez a pohár nem jó, a kékből szeretnék inni, miért kapok falatkákat, én a kenyeret egybe akartam enni, vagy az olyan esetek, amikor nem hajlandó levenni a pufi mellényét 35 fokban, mert ő abban szeretne aludni 🙂

Na jó, oké, nem olyan nagy dolgok ezek, de szeretném úgy kezelni, hogy közben a végén ne egy “túl” engedékeny anya legyek, csak, hogy túl legyünk az éppen zajló érzelmi viharon. Szeretnék találni egy olyan megoldást, ami neki is a legjobb. Kezelni kell a helyzetet szerintem, nem hiszek abban a módszerben, hogy “Hagyd ott, aztán majd abbahagyja.” Ahogy mi is, ha elöntenek minket az érzelmek, frusztrálttá válhatunk, szerintem ez így van náluk is. Csak amíg mi már túl vagyunk a dackorszakon, és megtanultuk az érzelmeinket némileg kezelni, addig ők még nem. Nem is elvárható tőlük.

mother-2605132-e1567856560983.jpg

Abban hiszek, hogy türelemmel, kommunikálva, szeretettel forduljak felé. Ez azonban sajnos nem vált ki mindig azonnali változást, de más eszköz egyelőre nincs a kezemben. Nem szeretném, ha egyedül érezné magát ilyenkor, nem akarom magára hagyni ebben a frusztrált helyzetben. Ne érezze magát úgy, hogy ezzel egyedül lett hagyva.

De vajon ez mindig működik? Én úgy látom nem, és ráadásul gyerek függő is a dolog. Van, aki nem engedi, hogy ilyenkor megöleljék.

Egy múltkori eset nálunk például az alábbiak szerint zajlott.

Szeretett volna valamit, amit én nem engedtem, de hívtam, hogy jöjjön olvasok neki helyette mesét. Odajött és meg akart harapni dühében, mert ugye én egy kegyetlen anya vagyok (naná!). Nem engedtem, fel akartam ültetni az ölembe, hogy megöleljem és szépen elmondjam neki, hogy azt miért nem szabad. Alig, hogy az ölembe vettem, elkezdett iszonyatosan sírni, és esküszöm nem telt el 30 másodperc, úgy felhergelte magát, hogy mindent összehányt.

Azon a héten ez még kétszer megismétlődött. Ez azt jelenti talán, hogy az én lányom így fogja kezelni a dackorszakos kiborulásokat?

Volt már, hogy idegességében összehányta magát, például, amikor orvoshoz vittem, meglátta a doktornőt és rögtön kiborult. Nyilván az oltások nem hagytak benne jó emlékeket.

Amivel egyetértek, hogy nem szabad játszmázni, és azért engedni mindig, hogy gyorsan túl legyünk rajta. Hosszú távon ebből azt tanulja meg, hogy ezzel a viselkedéssel el tudja érni, amit akar. Szerintem, ha próbálunk határozottak, de kedvesek, türelmesek maradni, az nekik is biztonságot ad az adott szituációban, de ha mi is elbizonytalanodunk könnyen bele csúszhatunk egy ördögi körbe. Az ő érdekük is, hogy legyenek bizonyos határok, ez érzelmi biztonságot ad számukra, más részt egy idő után megtanulják ezeket, és kevésbé zavarjuk össze vele, ha egyszer így, egyszer úgy reagálunk 1-1 helyzetre.

Ha van jó tippetek, tapasztalatotok a témával kapcsolatban, írjátok meg nekünk! Mi is csak most kezdjük kapiskálni.

Képek forrása: http://www.pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s